2010. 03. 11.
Nyughatatlanul nyugalmat, avagy paradoxon az élet!
A tévedésem veszélye fennáll, így kérek mindenkit, hogy csak saját felelősségre olvassa el vagy gondolja át az írottakat! :)
Az hiszem ma különlegesen sok mondanivalóm van magam számára is, hisz megint itt vagyok, egy bolyongó lélek, aki most nehezen találja a helyét! Sok kétség űz, nyugtalanságomhoz fűz. Nehéz leküzdeni az önmagam állította akadályokat, hogy hinni tudjak újra és teljesen magamban és megtaláljam az áhított nyugalmat!
Miért is vagyok nyugtalan? Könnyű a válasz, mert olyan ellentmondásokba keveredett az életem, melyeket megemészteni igen nehéz és megoldani sem egyszerű!
Tudom, tudom, ne beszéljek rébuszokba, ha már belekezdtem, mondjam is el, mi a nagy sztori! Kezdjük hát a legelején... Születésem előírt napján (ami 1984 május 18. napja lett volna) kezdődött az egész, amikor is nem akartam világra jönni és tudattam édesanyámmal azt a tényt, hogy odabent jó nekem, ami a kedves mamát cseppet se villanyozta fel, lévén első gyerek, első szülés. Mivel 10 napig várattam, ezért arra a következtetésre jutott, hogy ez a gyerek tán sose akar világra jönni, ami kisebb igazságot tartalmazhatott, mert makacsan ragaszkodtam a benti kis világomhoz. De hát, mint tudni vélhető és egy kedves doktorbácsinak köszönhető, megláttam a napvilágot egy mesterségesen megindított szülés és egy császármetszés után. Ami érdekesség számomra a dologban, hogy nem küzdtem azért, hogy világra jöjjek, viszont az életem minden napja néma küzdelem.
Tehát ezt a víg eseményt anyukám 25 év távlatából is úgy emlegeti, hogy lányom már akkor is lusta voltál, pedig ez nem igaz, mert nem lusta voltam csak makacsul ragaszkodtam már akkor is egy másik világhoz! Mint látható az életem legnagyobb ellentmondása a születésem volt, mert úgy születtem meg, hogy nem akartam. Mivel ezt az eseményt pusztán a családi mondák alapján tudom, mivel tudatalattim még nem osztotta meg velem azokat a pillanatokat, így csak mint érző és gondolkodó lényként feltételezem, hogy ez csak így lehetett!
A másik nagy paradoxon az életemben: a szeretni és nem szeretni kérdése. Számos családi, szerelmi, baráti és ismeretségi kapcsolatom révén jutottam el odáig, hogy megtudjam a látszat többnyire csal, az érzések többsége múlandó, az emberek összessége pedig halandó! Ha a valóságot tekintjük akkor az életünk nagy részét a szeretet kergetésével töltjük el, (kivéve, aki a pénzt és a hatalmat kergeti, az ugyebár nem ér rá szeretni) de az időnk nagy részében mégis magányosnak, kirekesztettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat. Miért is van ez? Mert vagy nem kapunk eleget azoktól akiktől várnánk és szeretnénk vagy nem értékeljük eléggé azt amit kapunk! Én mindkét oldalba betekintést nyerhettem, így teljes bizonyossággal állítom, hogy tudom miről beszélek. Az élet igazságtalan, az emberek többsége pedig önző. Így érdekessé válik a kérdés, hogyan vagyunk képesek szeretni, ha a saját önzésünkbe fulladunk bele, ha csak addig érdekes valaki, amíg nekünk jó és kedves? Miért nem magunkon változtatunk először, hogy önzetlenül tudjunk szeretni és ez által szerethetővé válni? Sok a kérdés és sokszor kevés a válasz!
Homokba dugjuk a fejünk, és hogy nekünk könnyebb legyen, inkább nem szeretünk!
A harag akkor fog el, amikor valaki arról panaszkodik, hogy őt nem szereti senki, mert ez nem így van, mivel úgy gondolom mindenkit szeret valaki, ha más nem, akkor a szülei, testvérei vagy barátai. Amit viszont megértek és sajnos én is vele élek, az a magány fogalma! A magány olyan, amit társaságban és szerelemben is érezhet az ember, mivel magányosnak lenni nem csak a szeretet részbeni hiányát jelenti, hanem inkább a megértés és megbecsülés hiányát, a szellemi, lelki társ hiányát, azt a hiányt, amit csak akkor pótolhatunk, ha ráleltünk a másik felünkre, ha nyitottak vagyunk az alkalmazkodásra és nagyon tudunk szeretni! Így stílszerűen egy versemmel zárnám mondanivalóm, amire én vágyom:
Miért is vagyok nyugtalan? Könnyű a válasz, mert olyan ellentmondásokba keveredett az életem, melyeket megemészteni igen nehéz és megoldani sem egyszerű!
Tudom, tudom, ne beszéljek rébuszokba, ha már belekezdtem, mondjam is el, mi a nagy sztori! Kezdjük hát a legelején... Születésem előírt napján (ami 1984 május 18. napja lett volna) kezdődött az egész, amikor is nem akartam világra jönni és tudattam édesanyámmal azt a tényt, hogy odabent jó nekem, ami a kedves mamát cseppet se villanyozta fel, lévén első gyerek, első szülés. Mivel 10 napig várattam, ezért arra a következtetésre jutott, hogy ez a gyerek tán sose akar világra jönni, ami kisebb igazságot tartalmazhatott, mert makacsan ragaszkodtam a benti kis világomhoz. De hát, mint tudni vélhető és egy kedves doktorbácsinak köszönhető, megláttam a napvilágot egy mesterségesen megindított szülés és egy császármetszés után. Ami érdekesség számomra a dologban, hogy nem küzdtem azért, hogy világra jöjjek, viszont az életem minden napja néma küzdelem.
Tehát ezt a víg eseményt anyukám 25 év távlatából is úgy emlegeti, hogy lányom már akkor is lusta voltál, pedig ez nem igaz, mert nem lusta voltam csak makacsul ragaszkodtam már akkor is egy másik világhoz! Mint látható az életem legnagyobb ellentmondása a születésem volt, mert úgy születtem meg, hogy nem akartam. Mivel ezt az eseményt pusztán a családi mondák alapján tudom, mivel tudatalattim még nem osztotta meg velem azokat a pillanatokat, így csak mint érző és gondolkodó lényként feltételezem, hogy ez csak így lehetett!
A másik nagy paradoxon az életemben: a szeretni és nem szeretni kérdése. Számos családi, szerelmi, baráti és ismeretségi kapcsolatom révén jutottam el odáig, hogy megtudjam a látszat többnyire csal, az érzések többsége múlandó, az emberek összessége pedig halandó! Ha a valóságot tekintjük akkor az életünk nagy részét a szeretet kergetésével töltjük el, (kivéve, aki a pénzt és a hatalmat kergeti, az ugyebár nem ér rá szeretni) de az időnk nagy részében mégis magányosnak, kirekesztettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat. Miért is van ez? Mert vagy nem kapunk eleget azoktól akiktől várnánk és szeretnénk vagy nem értékeljük eléggé azt amit kapunk! Én mindkét oldalba betekintést nyerhettem, így teljes bizonyossággal állítom, hogy tudom miről beszélek. Az élet igazságtalan, az emberek többsége pedig önző. Így érdekessé válik a kérdés, hogyan vagyunk képesek szeretni, ha a saját önzésünkbe fulladunk bele, ha csak addig érdekes valaki, amíg nekünk jó és kedves? Miért nem magunkon változtatunk először, hogy önzetlenül tudjunk szeretni és ez által szerethetővé válni? Sok a kérdés és sokszor kevés a válasz!
Homokba dugjuk a fejünk, és hogy nekünk könnyebb legyen, inkább nem szeretünk!
A harag akkor fog el, amikor valaki arról panaszkodik, hogy őt nem szereti senki, mert ez nem így van, mivel úgy gondolom mindenkit szeret valaki, ha más nem, akkor a szülei, testvérei vagy barátai. Amit viszont megértek és sajnos én is vele élek, az a magány fogalma! A magány olyan, amit társaságban és szerelemben is érezhet az ember, mivel magányosnak lenni nem csak a szeretet részbeni hiányát jelenti, hanem inkább a megértés és megbecsülés hiányát, a szellemi, lelki társ hiányát, azt a hiányt, amit csak akkor pótolhatunk, ha ráleltünk a másik felünkre, ha nyitottak vagyunk az alkalmazkodásra és nagyon tudunk szeretni! Így stílszerűen egy versemmel zárnám mondanivalóm, amire én vágyom:
Emberként
Talált tárgyként itt a Földön,
emberként tán most vergődöm.
Nehéz sorsok, börtön évek;
gyávaságból erőt kérek!
Békétlenség ádáz lénye,
nyugalomnak tiszta fénye,
életeknek hit-reménye,
teljes képet adjon végre.
Adjon, adjon, mit remélek,
vagy csak annyit, amit kérek!
Szívből jövő emberséget,
szeretetet, amíg élek!
emberként tán most vergődöm.
Nehéz sorsok, börtön évek;
gyávaságból erőt kérek!
Békétlenség ádáz lénye,
nyugalomnak tiszta fénye,
életeknek hit-reménye,
teljes képet adjon végre.
Adjon, adjon, mit remélek,
vagy csak annyit, amit kérek!
Szívből jövő emberséget,
szeretetet, amíg élek!
